| Cell CCCCCCCCCCCCCCCC |
A szociális segítség törvényes szabályozásával, elsőként I. István király törvénykönyvében találkozunk, az özvegyek, árvák érdekeinek védelméről. Majd I. László III. törvénykönyve, a halottak kötelező eltemettetéséről intézkedik. III. András az Aranybullában (1222.), szintén az özvegyek védelmét erősíti. A gondoskodás elsősorban a családra tartozott, és jogszabályi háttér nélkül, a társadalmi gondoskodás elsősorban az egyházakat, ott is leginkább a szerzetesrendeket illette. Az egyházi törvények körében is találkozhatunk a szociális gondoskodás különböző formáival, melyeket konkrétan a szerzetesrendek végeztek: Utasoknak, szegényeknek nyújtott támogatás. A pannonhalmi kolostor bevételének egy részét a szegények ápolására fordították. A premontrei rend ispotályt alapított a szegények számára. A középkorban, a világi társadalom és az egyház szoros együttműködése figyelhető meg, az egyház által végzett gondozásban is. Ezen kívül, az azonos foglalkozásúak társultak, hogy védjék az érdekeiket és szociális védelmük céljából. Ezek voltak a céhek, melyeknél a tagok szociális segítése már elsőrendű kötelesség. Elsősorban a városokban működtek. A céh gondoskodott arról, hogy a beteg mester helyett a segédje vigye az ipart. Az elhunyt cégbeli mester özvegye jogosult volt segéd alkalmazása mellett, az ipar további űzésére. A beteg legényről, vagy inasról a mestere ill. a cég kasszája gondoskodott. A céh szállója a beteg mesterlegények menedékhelye és kórháza volt. A céh maga gondoskodott a saját szegényeiről. E célra létrehozta a legények ládáját, amelynek összegyűjtött forintjait a szegénytársak segélyezésére fordították. A XVIII. századtól megjelentek a helytartó tanácsok, melyeket a céhek fölé rendeltek, így az iparosok jóléti ellátása is állami felügyelet alá került. A városi ispotály és szegénygondozás a feudális korban A szociális problémák legelőször és legélesebben, a középkori városokban jelentkeztek. Itt tömörültek: A családjukból kiragadott; A földjüktől megfosztott; A jobbágysorból kiszököttek; Vándorló iparosok; Napszámosok; Munkakerülő, lumpen elemek. A középkori városokban a jóléti gondoskodás helyett, a szegényügyet rendészeti kérdésként kezelték. Mivel a középkori szegényügy intézeti kezelése a kolostorokban, vagy káptalanokban elhelyezett ispotályokban folyt, ahol ezek nem voltak, a városoknak kellett gondoskodni létesítésükről és fenntartásukról. Ebben segítette a városokat a polgárság számos alapítványa és hagyománya. A magyarországi ispotály-ügy kevés kivétellel a városok lassú fejlődése miatt, a XIII-XIV. sz. első felében teljesen az egyház kezében volt. A XIV. sz. első felétől kezdve, a városok veszik át a rendi ispotályokat, ellenőrzésüket, vagyonkezelésüket és a vezetők megválasztását. A XVI. században alapított ispotályokban a reformáció után, a város lesz az ispotályok gondozója. Az ellátást úgy szabályozták, hogy az ápoltakról egyes napok után a város gondoskodott, más napokon maga volt köteles a saját ellátásáról gondoskodni. Akiknek erejük engedte, kötelesek voltak segédkezni az intézet gazdasági- és egyéb munkálatainál. Vagyonukkal sem életükben, sem végrendeletileg nem rendelkezhettek. Kivéve a mise-alapítványra fordított összegeket. Új gondozott felvételéről a Városi Tanács döntött. Az anyagi ügyek irányítását, a Városi Tanács által kinevezett gazdasági vezető végezte. Az intézet személyzetéhez tartozott még a kántor, aki orgonált és imádkozott a gondozottakkal. A felesége pedig a betegeket ápolta és a gondozottakra mosott. Ezért mindketten duplán kaptak alamizsna-pénzt. Az ispotályok bevételei: a városi pénztár vállalása alapítványok hagyományok alkalmi adományok alamizsnagyűjtés egyes városi büntető-rendelkezés alapján elkobzott áruk. A városi ispotályok nagy része átvészelte a feudális kort. Néhányukat átvették az egyházak gondozásra, és ilyenkor a város átadta az alapítványokat, vagy évenkénti segélyeket adott, de mindig megtartotta az ellenőrzést. A legtöbb városi ispotály a polgári korban is megmaradt, csak elnevezésük változott (aggápolda, aggmenház, szegényház, szeretetház, szeretetotthon). A XIX. században, világi egyesületek, jótékony nőegyletek is beléptek az intézményeket alapítók és fenntartók sorába. A feudális korban, a szegényügyet legtöbbször rendészeti kérdésként kezelték, és arra törekedtek, hogy távol tartsák az idegen koldusokat a várostól. A városbeli koldusok tevékenységét pedig szabályok közé szorítsák. Az idegen koldusokat kitoloncolták. A későbbi szociális intézkedések csíráit is megtalálhatjuk a feudális korban. Különösen járványok idején gondoskodtak a városok a szegény betegek gyógyításáról. |
Cell CCCCCCCCCCCCCCCC |